György Mária
Csergő György Mária vagyok. Bősről származom, pedagógus családból. Most a szlovákiai magyarok népes táborát gyarapítom Csehországban. Nové Strašecíben élek a szintén magyar férjemmel immár 10 éve.
Általános iskolába a szlovákiai magyar Bakára jártam, a gimnáziumot Somorján végeztem el. Az érettségi után a Nyitrai Tanítóképző Főiskolán pedagógusi oklevelet szereztem a magyar iskolák alsótagozatára. Mivel tanulmányaimat távúton folytattam, ezért 18 éves korom óta tanítottam folyamatosan. 2 évig Sárosfán, egy kicsi falu iskolájában először a napközi otthonban, majd összevonva az 1. és a 4. évfolyam diákjait. Családias légkörben dolgoztunk összesen 5-en egy alacsony szervezettségű iskolában. Ennek varázsa van, amit nem lehet és nem is szabad elfelejteni. (Inkább javaslom bárkinek kipróbálni 🙂 ). Ezután 18 évig voltam a bősi alapiskola alsótagozatos tanítója, aki néha az 5.–7. évfolyamban is tanított zenei nevelést. Nagy iskola, sok gyerek, rengeteg kolléga, hatalmas változás. Máshogy szép, máshogy felejthetetlen. Sokáig csak elsősökkel foglalkoztam. Az összesen 20 évnyi pedagógiai munka sok-sok tapasztalattal gazdagított. Temérdek rendezvény, kirándulás, átképzés, természettábor van mögöttem, és persze az emlékeimben. Tudom, hogy legtöbbet a gyerekektől kap és tanul az ember. Meg persze a saját szüleitől.
2009-ben elköltöztem Csehországba. Azonnal kapcsolatba léptem az Iglice egylet akkori vezetőivel, s szeptemberben már a legkisebb iskolai csoporttal foglalkozhattam, amiért nagyon hálás vagyok Moravcsík Tímeának és Serédi Lászlónak. Tanítottam a középső iskolai csoportot is, de az óvónő helyett másfél évig az óvodában is dolgoztam, ami új kihívás, és nagy-nagy élmény volt számomra. 3 alakommal részese lehettem az őszi és a tavaszi hétvégi táboroknak is, ami szintén szép emlék számomra.
Tanítói munkám mellett vállaltam gyermekfelügyeletet egy nagyon rövid ideig, és tanítottam felnőtteket magyarra.
2012–2018 között a logisztika kemény világát próbáltam ki, mellette tanítottam még egy ideig, de időhiány miatt sajnos nem tudtam folytatni a rendszeres munkát az egyletben. Igyekeztem legalább helyettesíteni a kolléganőket, segíteni a rendezvények lebonyolítását, s most úgy hozta a sors, hogy újra beállhatok a tanítók sorába.
Jelenleg csehről és szlovákról fordítok magyarra és korrektúrát végzek, valamint hetente 3 foglalkozást tartunk a kolléganőmmel az óvodás korú gyerekek részére.
Skrabák Katalin
Skrabák (Nagy) Katalin vagyok, tájépítész, építész. 1981-ben születtem Mezőtúron, a Tiszántúlon, Magyarországon. 1999-ben Budapestre kerültem, ahol tájépítészetet kezdtem hallgatni. Annyira lenyűgözött a tervezés, az építőipar világa, hogy két évvel később elkezdtem az építész szakot is egy másik egyetemen, így két intézményben tanultam párhuzamosan. Imádtam a magyar fővárost, a lehetőségeket, az emberek gondolkodását, és igyekeztem mindezt ki is használni. Lehetőséget kaptam egy hollandiai ösztöndíj keretében szakmai gyakorlatra menni egy Amszterdam melletti településre. Meghatározó élmény volt számomra, olyannyira, hogy habár tudtam, haza akarok jönni befejezni egyetemi tanulmányaimat (mindkettőt), abban is biztos voltam, hogy a diploma után újra szeretnék külföldön élni.
Pályámat építész tervezőként kezdtem, de jött a gazdasági világválság, és minden megváltozott. A Gödöllői főépítész mellé kerültem.
A Főépítészi Iroda feladata többek között az épített örökség védelme, gondozása és közelebb hozása az emberek számára, így sok kulturális program megszervezésében is részt vettem vagy épp irányítottam, mint az Európai Kulturális Örökség Napok Gödöllői helyszíneinek bemutatása.
Majd ingatlanfejlesztőkhöz csapódtam, onnan belsőépítészi projekt menedzser lett belőlem, végül luxusingatlan-ügynökként dolgoztam a nagyobbik lányom születéséig.
Mindeközben többek között önkénteskedtem a Budapesti Ludwig Múzeumban (Kortárs Művészeti Múzeum). Itt bekapcsolódtam a múzeumpedagógia munkájába, ovis és iskolás csoportoknak tartottunk kézműves foglalkozásokat, szülinapi zsúrok keretében igyekeztünk bemutatni kiállításainkat a gyerekek számára emészthető módon. Rendkívüli energiákat adott a gyerekek lelkesedése egy egy téma iránt, hogy minimális energiabevitellel milyen zseniális dolgokat képesek létrehozni.
2015-ben megszületett nagylányom, Johanna, és vele együtt férjemben a hajlam és vágy, hogy külföldön telepedjünk le egy ideig. A lehetőségre ugyan várni kellett, de 2018 tavaszán, alig két hónap leforgása alatt Prágában találtuk magunkat. Így 2019-ben már Prágában született meg Aurélia lányom. Azóta négyen igyekszünk felfedezni a várost és az országot.
S habár tervezőnek indult pályám radikálisan elkanyarodott, a kreativitás és a 3D iránti szenvedélyem megmaradt. Ezt igyekszem minden lehetséges módon gyermekeimnek átadni.
Nagylányommal rengeteg foglalkozáson vettünk részt. Imádtuk a Ringató mozgalmat babaként, mert a rengeteg ének és dal által fejlődtünk, nemcsak a lányom kapott vitathatatlan zenei alapokat, ritmus érzéket, a társaság kapcsán az éneken keresztül mindkettőnk testi lelki jólétét megalapozta. Ráadásul a mai napig életünk része maradt az a népdalkincs, amit bárhol bármikor bátran előveszünk és éneklünk .
Később a zenét kiegészítettük egy éves kora körül mozgással, hiszen egy örökmozgó egyéves nem marad a szőnyegen csücsülve anyával… Szintén sokat kaptunk. Első gyermek lévén én sem tudtam, hogyan segíthetem őt abban, hogy biztonságosan mozogjon (elengedhessem a játszótéren is félelem nélkül), és neki is lehetőséget adott a szem-kéz-láb koordináció játékos ellesésére a többi gyerektől, vagy épp a segítőnktől.
2,5 évesen megismertük ‘Kalimpát, a bábok bábját’ , aki kicsit szerepjátékosan a mese világába csábított különféle kalandokra minket, miközben gitárkíséret mellett továbbra is sokat énekeltünk, és tornáztunk, mozogtunk…
Bevezettük az életünkbe az angolt is. Megismertük a Helen Doron-féle angoltanítás módját, mely a gyerekek számára inkább egy izgalmas bábfoglalkozás, mint idegennyelv-tanulás… Én pedig példát láttam magam előtt arra, hogy hogyan lehet válaszreakciót nem feltétlenül várva, mégis izgalmasan jelen lenni a gyerekeknél.
… És persze lételemem a kreativitás, az alkotás. Igyekszem támogatni és fejleszteni lányaim természetes veleszületett kreativitását, érdeklődését, új- és más technikák, anyagok megismertetése a célom, mindez ökotudatos szemlélettel, az orrunk előtt heverő, kéznél lévő anyagokból…
Nagy és rendszeres erdei sétáink során a taktilis érzékelésé a főszerep. Mindent megfogni, mindent megtapasztalni.
Az Iglice munkáját Prágába érkezésem óta csodálom, és remélem, sikerül valamit ehhez nekem is hozzátennem.
Bednár Monika
Bednár Monika Ilona hivatalosan, igen a Monika rövid o-val, ami valószínűleg egy fáradt ügyintézőnek köszönhető, amikor még kézzel töltötték ki az anyakönyvi kivonatokat. De ez így van jól, külföldön külön szerencse, hogy nem kell ékezetekkel bajlódni, egyébként is mindenki Moninak szólít.
A Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Karán végeztem először, majd másodszor is Marketing Kommunikáció szakon. Mivel már akkor külkereskedelmi szakmai nyelvi anyaggal bővített angol felsőfokú állami nyelvvizsgával, TOEFL Institutional Testing Program vizsgával és Cambridge-i angol tanári vizsgával rendelkeztem (by the University of Cambridge Local Examinations Syndicate) és nyelviskolákban tanítottam, az egyetemen nem zargattak sokat. Innen ered a tanítási tapasztalat origója. Óvodás korosztálytól a felnőtt csoportokig, kedves emlékek. Azonban az üzleti élet is vonzott és a reklám világa, legutóbb 15 évig vezettem egy ismert reklámügynökséget Magyarországon. Közben is folyamatosan képeztem, oktattam. Ezt egy prágai találkozás változtatta meg gyökerestől, amelynek eredménye két kisfiú és sok évi kétlaki élet után Prága, mint életünk bázisa. Elindult egy tudatos családi program, pontosabban játékok, élmények, rengeteg beszélgetés általi tanítás a magyar nyelvre, annak szépségeire, részleteire, rejtelmeire. Mert külföldön megtartani és fejleszteni az anyanyelvet, óriási kihívás. Az Iglice egyre több és több foglalkozásába és programjába csatlakoztunk be. És a fejlesztő munkába is, így jelenleg én tartom az online magyar órákat, amellyel lehetőséget biztosítunk bárkinek, hogy akár magyar költők műveivel, akár interaktív játékok megismerésével gyarapodjon a magyar tudása. Saját tapasztalatból javaslom minden külföldön élő magyar szülőnek, hogy ne fossza meg a gyermekét attól, hogy mindkét anyanyelvén tudjon büszkén kommunikálni és megnyilvánulni. Soha sem tudhatod, hogy mi lesz belőlük és mikor lesz a magyar anyanyelvükre szükség… 🙂
Jenes Alíz (Liza)
1987, Budapest. Kicsi korom óta a szüleimnek köszönhetően kapcsolatban vagyok a magyar népi kultúrával, mindig is sokat énekeltünk, jártunk táncházba. Ebben az időben csak egy évet táncoltam, a körülmények miatt nem tudtam akkor folytatni. Majd 18 évesen került felszínre újra a néptánc, háttérbe szorítva a sportokat olyannyira, hogy egyszerre két együttesbe is jártam, a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttesbe és az akkori egyetemem, az ELTE Néptáncegyüttesébe. A sok tánc meg is hozta az eredményeket, egy év után az utóbbi együttesben már az utánpótlás csoportban segítettem a lábakat igazgatni, később hivatalosan is előléptem tánctanárrá. Segítségemre volt, hogy nagy családból vagyok, és testvéreimen kívül máshol is vigyáztam gyerekekre, valamint hosszú cserkészmúltam, és egy éves óvodapedagógiai tanulmányaim. Mindkét együttesben hivatásos, profi táncosoktól tanultunk, akik révén kapcsolatba kerültem ezzel a szférával, és néhány nagyobb kivitelezésű darabjukban (Benyovszky, jubileumi István a király, Dózsa) statisztaként, táncosként fel is léptem, tánchoz való hozzáállásukból, tudásukból, népi kultúra iránti szeretetükből és hűségükből sokat merítettem.